Leírás
– De hát, Uram! A világ összes nőjét nem lehet meghódítani (Vittorio, Casanova szolgája, nem ezt a szót használta itt!)
Mire Casanova lakonikusan így felelt:
– De legalább törekedni kell rá, Vittorio! Legalább törekedni kell rá!
Kiknek nem ajánlom e könyvet?
– a prűdöknek, szendéknek és álszenteknek
– akiknek a szex semmit nem jelent, vagy legalábbis ezt hazudják maguknak 🙂
– azon keveseknek, akik nem szeretnek gondolkodni és nevetve szórakozni
Viszont ajánlom
– azon hölgyeknek és leányoknak, akik szeretnék megérteni a férfi lélek mozgatóját és gyökerét
– a derék ifjaknak, hogy tudják, mire számítsanak a kalandok útján, s felismerhessék magukban az ott rejtőző „Casanovát”
– az old-school érett úriembereinek, akik e tükör által jó érzéssel könyvelhetik el, nem véletlenül azok, akik
– mindazoknak, akik képesek kacagni az önmagát a létezés koronájának képzelő férfi esendőségén
Kiadó: Kornelius
Kiadás éve: 2023
Oldalszám: 147
Részlet a könyv Tévedéseim című fejezetéből:
Első Epizód
melyben a mohóság fátyla foszlik szerte
Bár még fiatal voltam, de már nem szűz – s életem nagy részét a
másik nemhez való vonzódás, s az e körüli ténykedés töltötte ki –,
amikor egy kétes hírű barátom szimpatikusan szerény és csinos húga
úgy döntött, én leszek az alkalmas és kitüntetett személy életében,
akinek szüzességét ajándékozhatja.
Van e férfi, aki egy ilyen ajánlatnak nemet tud mondani?
Az idő alkalmasnak látszott, más dolog nem zavarta életemet, s övét
sem, így egy egész hétvégét szánhattunk az ígéretesnek vélt kalandra.
Az albérleti szobám tűnt legalkalmasabbnak e célra, mert egyedül
lehettünk, senkitől nem zaklatva, kényelemben ágyat s fürdőt illetően,
de a gyertyák, a bor, s az illatos füstölők sem hiányoztak. Minden
együtt volt az alkalomra, s amikor a csengő megszólalt, s ajtót
nyitottam a lánynak, halvány bizsergés futott végig gerincemen, az a
jó érzés, hogy vég nélküli mennyei örömök elé nézünk hamarost.
Ismertük már egymást régebbről, így a hellyel való ismerkedés
közbeni könnyű csevej után már átöleltem Őt. Karcsú derekánál fogva
finoman magamhoz vontam, s arcunk közelségében halk szavakat
váltva lélegeztük be egymás langyos leheletét. A vérem felpezsdült.
Fiatalos hévvel már vontam volna Őt az ágy felé, de megálljt
parancsoltam a késztetésnek, mert éreztem, hiba lenne a sietség révén
elpazarolni ezt az élet felkínálta ritka nemes csemegét. Az ágyra
dőlve, fejét karomra fektetve beszélgettünk, s én úgy döntöttem,
felfedezem csinos és kedves kis lényét. Bársony szőke haja karomra
omlott, egyik kezem ujjaival keskeny, de szép arcát simogattam,
másik kezem törékeny alkatán futott le, s fel, élvezve a nemes női
formát, a test kecses, formás hajlatait. Szürkéskék, égszínű szemeit
lehunyta egy-egy pillanatra, s én meg voltam győződve arról, hogy
élvezi a sors kegyelme által nékünk ajándékozott áldásos helyzetet.
Kezünk néha összefonódott, s konstatáltam kissé száraz bőrének
furcsa tapintását. Tudtam, nem a művelt, gazdag, kifinomult, fizikai
munkát sosem látott nők világához tartozik, így nem lepődtem meg a
vélt tapasztalaton. Egyetlen dolog volt, ami furcsán hatott rám…
A Napló című fejezetből:
……..
1767. 10. 02.
Ma végre szembetalálkoztam a halállal. Kerülgetett immár az elmúlt
négy év során, s árnya hol itt, hol ott vetette rám sötét sziluettjét.
De ma ott volt.
A ravatalon atyám, pártfogóm és barátom teste aszottan, összeesve,
viaszbábuként, mintha valaki tréfát űzni szeretett volna, de mégis, jól
érzékelhetően, a ravatal mellett, egy nem látható trónon, ott ült Ő, a
teljes valóságában, fenségében és rettenetében, maga a Halál.
Beszédek voltak, s minden visszaemlékező és magasztaló mondat
mögül, mintegy cinizmussal kevert gúnnyal kimosolygott a
jelenlévőkre azzal az erős szándékkal, mely azt sugározta:
„áltathatjátok magatokat, szerethetitek egymást, gondolhatjátok, hogy
nem vagytok egyedül, becsaphatjátok magatokat, de lám, ímhol a
bizonyság: melyikőtök szeretne oda mellé feküdni?”
S belém hasított a gondolat. Valóban, bárki is voltál, lettél, vagy
lehettél volna, bármit is értél el az életben, akárhányan szerettek,
avagy gyűlöltek, hogyan szólítottak, szolgáltak, vagy vetettek meg,
bármi is az, amit nyomot hagyva letettél a világban, egyedül megyünk
a halálba…
1767. 10. 04.
Ma szépen telt a nap. Új remények csillantak az esti bál fényes
pompájának tükrében. Előre, mindig csak előre az élet izgalmakkal és
gyönyörökkel teli kertjében – ez volt a mozgatóm, jelszavam és
akaratom életem eddigi éveiben…, de ma eszembe jutott: keleten,
midőn az élete utolsó harmadához ér az ember, lassan kivonul belőle.
Ha kell, átadja teendőit, elmélkedésbe, magányba, meditációba vonul,
éppen akkor, amikor élvezhetné mindazt, amit elért. Soha nem
értettem. Most már tudom, hogy ez mennyire fontos. Felkészülés az
élet legfontosabb és legmagasztosabb történésére. Ahol nincs kire
számítanunk, ahol csak magunk vagyunk a kongó üresség ijesztő
magányával, amikor számot kell vetnünk önmagunkkal, de oly
őszintén és oly mélyen, hogy abba belehal az ember.
Akit készületlenül ér a halál, annak szenvedése mérhetetlen. Ezt
tudják ott keleten. Ez az a bölcsesség, mely áthatja tudatuk minden
zegét-zugát. Ezért vonulnak ki az életből, mintegy felkészülve arra,
hogy a magány eljöttével mosolyogva nézhessenek a halál szemébe, s
mondhassák félelem nélkül: „nézd, itt vagyok, s nem félek, mert
ketten vagyunk, Te, meg én!”
1767. 10. 05.
Hunyó parazsa alól ma fellobbant bennem a szerelem.
Meglepetésszerűen, a semmiből bukkant fel Ő, bár a minapi bál
forgatagában összeakadt tekintetünk, de mint ezer ilyen pillantásból
soha, még érintés sem fakad, most, mintegy vulkán, felrobbant a
lényem! Mosolya kedves és fénylő, haja tépett, termete pompás mind
alakra, mind méretre, kacaja sokat ígérő, pillantása visszafogott, de
igéző… Mit mondhatnék róla? Szép. Nő. Az utolsó porcikájáig.
Meghódítom, ha addig élek is!
Vélemények
Még nincsenek értékelések.