Gondolatok a parton

A jó karmámnak köszönhetően abban az áldásban részesülhettem, hogy szeptemberben egy hónapot töltöttem egyedül egy Balaton-parti kis házikóban, mókusoktól (melyek most is az ablakom alatt álló diófán ellenőrzik a diók érettségének állapotát:), madaraktól és a csendtől körülvéve. Az alábbi írások (merthogy versnek nem nevezném őket) ekkor születtek, pihenés képen (mert hogy készül közben egy könyv), a vízpartján heverő óriási tuskón üldögélve. Ezek közül olvashatsz itt néhányat, ha van kedved hozzá. Köszönöm az idődet és a figyelmedet!

Gondolatok a parton – és a mókusok

 

Halványkék derengés,

Az ég alja hideg.

Az élet rendben van,

Legalább elvileg.

 

Kívülről tragikus,

Ami éppen látszik,

Holott csak a tér az,

Ami éppen játszik.

 

Épp úgy, mint a hullám,

Mely cseveg csobogva,

S azt hiszi, a tavon

Győzelmét aratja.

 

De a tó szülője

A kicsi hullámnak,

S elnézve szökését,

Mosolyogva árad.

 

Épp így árad valóm

Az idő árjában,

A minden létének

Illúziójában.

 

S Buddha csak mosolyog

Létem hullámain,

Mint szökkenő mókus

Parti fák ágain.

 

Hogy itt írok, s ülök,

Nem zavarja meg őt,

Kortyolgat nagyokat,

Szomjas, hát inni jött.

 

Az élet így örvend

Ön-önnönmagának,

Kíváncsi mókusok

Vidám kis hadának.

 

Tudsz örülni véle?

A kérdés csak ennyi.

Hullámok taraján

Új életre lelni?

 

Az ég alja hideg,

Halványkék derengés  –

Az élet rendben van.

Csak boldog merengés…

Balatonakarattya, 2017. szeptember 15.

 


A víz, az ég és az ember – Balaton parti merengés

 

69 vadkacsa repült a víz felett,

A horizont alatt, sietve nyugatnak –

Számoltam őket, mint pulzusát a vélt beteg,

Miközben életem számolatlan pergett,

S bár látszólag távol, mégis, bennem dőltek el a dolgok.

 

A bizonytalan várakozás köpenyét eldobtam,

Időtlen mozdulatát figyelve Buddhának,

Ki türelemre intett, s bizalmat kért,

De nem önmagának, s nem is a világnak,

Egyedül magamnak, ki árván ülök életem peremén.

 

Nehéz az embernek a tiszta lét súlya,

Támaszt, fogódzót keres, kívül-belül kutat,

S ha talál is valamit, az csak múló árny

A létezés vélt színváltó napjainak mulandóság-fekete vásznán.

S mégis, keres, értelmet keres, mert nem tehet mást.

 

Így jön el a vég, nem várva, a semmi partján ülve,

Titkait figyelve a múló világnak.

Titkait, s boldog pillanatait,

Melyek, mint felhő alól kibukkanó Nap,

Új sóhajokat, új örömöket, új végzetet hoznak az ember fiának.

Balatonakarattya, 2017. 09. 11.

 

 

A csendből…

 

A Nap alkony-kusza fénye

Narancs-pirosra színezte lelkemet,

Vadludak, hattyúk, sirályok zajongnak,

S mégis, a mély csend, mint öled, eltemet.

Hagyom, mert a mély csend önnönmagamnak

Titkokat rejt, mint íratlan tiszta lap,

S az idő, míg el nem halad, akarom,

Hogy lássam tisztán a rejtőző valót,

Melynek tudása isteni hatalom,

S mi őrzi folyvást a mondanivalót…

Azt, mi szavak által el nem mondható,

Mégis tudható, mert tapasztalható –

S az áldás, mely kíséri éltemet,

Míg a világ világ, örökkön való,

S bár a múló idő egyszer eltemet,

A mély csendből hangom mégis hallható…

Balatonakarattya, 2017. 09. 26.

 

Akkor…

 

A vágy csapdájában

Vergődő szívem szava,

Ami megrettentett, 

Édes!

Ne higgy a szavaknak,

Ne higgy senki másnak!

Szeress!

Szeress, amíg csak tudsz,

Mert az idő véges.

Ölelj!

S ha vége kell legyen,

Te mondd ki az átkot!

Ölj meg!

Mert élni nélküled,

Mint fél szárnyú madár…

Nagyon fáj!

Balatonalmádi, 2017. augusztus

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.