A jó karmámnak köszönhetően abban az áldásban részesülhettem, hogy szeptemberben egy hónapot töltöttem egyedül egy Balaton-parti kis házikóban, mókusoktól (melyek most is az ablakom alatt álló diófán ellenőrzik a diók érettségének állapotát:), madaraktól és a csendtől körülvéve. Az alábbi írások (merthogy versnek nem nevezném őket) ekkor születtek, pihenésképpen (mert hogy készül közben egy könyv), a vízpartján heverő óriási tuskón üldögélve. Ezek közül olvashatsz itt néhányat, ha van kedved hozzá. Köszönöm az idődet és a figyelmedet!
Gondolatok a parton – és a mókusok
Halványkék derengés,
Az ég alja hideg.
Az élet rendben van,
Legalább elvileg.
Kívülről tragikus,
Ami éppen látszik,
Holott csak a tér az,
Ami éppen játszik.
Épp úgy, mint a hullám,
Mely cseveg csobogva,
S azt hiszi, a tavon
Győzelmét aratja.
De a tó szülője
A kicsi hullámnak,
S elnézve szökését,
Mosolyogva árad.
Épp így árad valóm
Az idő árjában,
A minden létének
Illúziójában.
S Buddha csak mosolyog
Létem hullámain,
Mint szökkenő mókus
Parti fák ágain.
Hogy itt írok, s ülök,
Nem zavarja meg őt,
Kortyolgat nagyokat,
Szomjas, hát inni jött.
Az élet így örvend
Ön-önnönmagának,
Kíváncsi mókusok
Vidám kis hadának.
Tudsz örülni véle?
A kérdés csak ennyi.
Hullámok taraján
Új életre lelni?
Az ég alja hideg,
Halványkék derengés –
Az élet rendben van.
Csak boldog merengés…
Balatonakarattya, 2017. szeptember 15.
A víz, az ég és az ember – Balaton parti merengés
69 vadkacsa repült a víz felett,
A horizont alatt, sietve nyugatnak –
Számoltam őket, mint pulzusát a vélt beteg,
Miközben életem számolatlan pergett,
S bár látszólag távol, mégis, bennem dőltek el a dolgok.
A bizonytalan várakozás köpenyét eldobtam,
Időtlen mozdulatát figyelve Buddhának,
Ki türelemre intett, s bizalmat kért,
De nem önmagának, s nem is a világnak,
Egyedül magamnak, ki árván ülök életem peremén.
Nehéz az embernek a tiszta lét súlya,
Támaszt, fogódzót keres, kívül-belül kutat,
S ha talál is valamit, az csak múló árny
A létezés vélt színváltó napjainak mulandóság-fekete vásznán.
S mégis, keres, értelmet keres, mert nem tehet mást.
Így jön el a vég, nem várva, a semmi partján ülve,
Titkait figyelve a múló világnak.
Titkait, s boldog pillanatait,
Melyek, mint felhő alól kibukkanó Nap,
Új sóhajokat, új örömöket, új végzetet hoznak az ember fiának.
Balatonakarattya, 2017. 09. 11.
A csendből…
A Nap alkony-kusza fénye
Narancs-pirosra színezte lelkemet,
Vadludak, hattyúk, sirályok zajongnak,
S mégis, a mély csend, mint öled, eltemet.
Hagyom, mert a mély csend önnönmagamnak
Titkokat rejt, mint íratlan tiszta lap,
S az idő, míg el nem halad, akarom,
Hogy lássam tisztán a rejtőző valót,
Melynek tudása isteni hatalom,
S mi őrzi folyvást a mondanivalót…
Azt, mi szavak által el nem mondható,
Mégis tudható, mert tapasztalható –
S az áldás, mely kíséri éltemet,
Míg a világ világ, örökkön való,
S bár a múló idő egyszer eltemet,
A mély csendből hangom mégis hallható…
Balatonakarattya, 2017. 09. 26.
Akkor…
A vágy csapdájában
Vergődő szívem szava,
Ami megrettentett,
Édes!
Ne higgy a szavaknak,
Ne higgy senki másnak!
Szeress!
Szeress, amíg csak tudsz,
Mert az idő véges.
Ölelj!
S ha vége kell legyen,
Te mondd ki az átkot!
Ölj meg!
Mert élni nélküled,
Mint fél szárnyú madár…
Nagyon fáj!
Balatonalmádi, 2017. augusztus